Egy klasszikus pálfai vörösbor. Olyan, amilyet még gyermekkorunkban a családi pincékben, a Hegyen kóstolhattunk: rubin, bársony, gyümölcsök. Pincehidegen, amikor a pára kiül a pohár oldalára.
Pontosan úgy készült, ahogyan régen. Akkoriban túlnyomó részt vegyes ültetvények voltak, sok fajtával. Ezeket egyszerre szüretelték és minden gazdának lett egy fehér és egy vörösbora. A bakművelésű tőkék kincseket rejtettek. Egy ültetvényben volt 6-7 féle vörösszőlő is. Volt olyan fajta, amiből csak néhány tőke. Talán éppen ez a sokszínűség tette egyedivé, gazdaggá a borokat. Nem volt nehéz, alkoholos, hiszen inni akarták. Nem volt barriqe, mert sokan az örökölt hordót használták maguk is. Hanem volt megannyi illat és íz, amit a diófa alatt –  mert minden pincéhez tartozott egy diófa – az ismerősükkel, vendégekkel elkortyoltak.

Olvasd el ezt a visszaemlékezést, ami még jobban megvilágítja milyen volt azelőtt.