“Ez a pohár bor már elkísér hazáig!” – Mondták régen az utolsó pohár borra a Hegyen, amikor elindultak hazafelé.
A nap már áthaladt a delelőn. Lassan ereszkedett nyugat felé. A nyári forróságban lassan ment a munka a szőlőben. A munkával töltött hosszú órák az embert kitartásra edzették; be kellett osztani az erőt. Megtanultunk már gyerekként nem panaszkodni; hiszen a munkát el kellett idejében végezni. A legjobb, amit tehettünk, hogy egyre jobban végezzük a munkánkat. Ebbe nőttük bele.
A munka végeztével édesapánkkal elindultunk haza, lefelé a Hegyről. Lovas kocsival, mert akkor robbanómotor még aligha volt. A mi szőlőnk és pincénk a Hegy tetején volt. A lefelé kanyargó lösz utak mentén elszórva pincék sorakoztak. Mindegyik egy-egy család pincéje volt, saját szőlővel. Minden gazdának volt saját bora, ami tisztelet érdemelt.
Nem lehetett úgy elmenni egy gazda portája mellett, hogy ha beint, akkor az ember ne álljon meg legalább egy pohár borra.
-”Gyere be!” – hangzott már messziről.
És bizony olyan nem volt, hogy valaki nem hívott be. Sőt ez illő is volt, a tisztelet jele. Nem volt olyan kifogás, aminek említése ilyenkor foganatja volt. Ha tehát az ember nem akart sértődött rossz viszonyt a falubeliekkel, akkor bizony meg kellett állni.
Ami azzal járt, hogy az ember rögtön kapott a kezébe egy poharat. No nem Riedel talpas kristályt, hanem rendszerint legalább 3 decis vizespohár volt. Kitaláljátok mi volt a barátság jele: színültig tölteni azt. Hiába az udvarias tiltakozás a pohár egyharmadánál, az a pohár tele lett mindig. Friss hírek, mit történt a faluban, az időjárás, a peronoszpóra meg a lisztharmat volt a téma. Ezek után következett a bor méltatása.
-„Na, Ëcsém? Milyen?”
Na ez elhúzódó beszélgetés volt: a színe, az „illatja”, meg a „zamatja” és a tükrössége. Miközben a gazda alig várta, hogy ürüljön a pohár, mert a jobb kezében (hiszen a balban a pohár volt) töltésre készen mindig ott volt a boros kancsó. És amikor már azt hiszed szabadulhatsz, a pohár újból tele lett.
Így ment ez mindaddig, amíg le nem értünk a Hegy aljára. Egyik pince a másik után. S addigra meglehetős fáradtság lett úrrá rajtunk. Az utolsó pince utolsó pohár borában benne volt az egész nap munkája, a löszön termett sűrű, bársonyos pálfai borok, és az a természet rendjéhez hű élet, amit a szőlőnek és a bornak köszönhettünk.
Hazafelé megkönnyűlt a út. Nóta perdült. Észre sem vettük; máris hazaértünk.